Retkes Tamás történész és író bajtársunk vezetésével idén is lezajlott sétáló történelemóránk az Ostromkalauz. Az alábbiakban Tamás jegyzete alapján készült összefoglaló érhető el az elhangzottak rövid összefoglalója gyanánt.

 

A Városmajor a főváros ostromában

A terület előtörténete

Sorsa több szempontból is hasonlít a Vérmezőhöz: Mivel nagy kiterjedésű, nyílt terület, viszont sűrűn beépített lakónegyedek veszik körül, fegyveres konfliktus alatti jelentősége az itteni csapatmozgások lehetősége miatt megnövekedett. A harcok elültével aztán a lehető legszomorúbb szerep jutott ki: Ideiglenesnek szánt tömegsírok és roncstemetők kerültek ide.

A Rózsadomb és a Kis-Svábhegy közötti völgyben húzódó térséget, az Ördög-árok árterületét Buda lakossága a török hódoltságig kaszálóként használta. Buda 1686-os visszavétele után a katonaság tulajdonába került, 1724-ben a várparancsnok, Daun Henrik gróf villát is építtetett ott, amit később vendéglővé alakítottak át.

A városi tanács hosszasan és eredmény nélkül pereskedett a terület tulajdonjogáért, amelyet végül 1730-ban visszavásároltak. A földet kertészeknek adták ki – innen a Városmajor elnevezés-, de ők 1781-ben felmondták a haszonbérletet, mert veteményeiket tönkretették az ott folyó hadgyakorlatok. A Helytartótanács a területet 1785. július 25-én nyilvánította közkertté.

A XX. század elején a Városmajort újra parkosították. Az Árkay Aladár és fia, Árkay Bertalan által tervezett Jézus szíve-plébániatemplomot, a magyar Bauhaus egyik meghatározó épületét 1922 és 1933 között emelték, a harangtornyot 1936-ban.

A Városmajor védői

A terült védelmével a Vannay Riadózászlóalj lett megbízva, melynek névadója és parancsnoka az egykori különítményes tiszt, Vannay László tartalékos főhadnagy. Ő maga a nyilas hatalomátvétel után Kovarcz Emil miniszter személyes engedélyét bírta egy önálló alakulat létrehozására, melynek érdekében olykor – kijátszva a hatalom akkori képviselőit - illegális eszközöket alkalmazott. A katonák november végén kaptak rövid ujjú bekecset, valamint német MG 42 géppuskákat, Schmeisser, ill. olasz Beretta géppisztolyokat és magyar puskákat. Dec.1-től megkezdték a kiképzést Óbuda két téglagyárában. December 22-én került sor az ekkor 638 fős zászlóalj felavatására. Hivatalos parancsnoka Vannay főhadnagy, vezérkari főnöke Bajzáth János százados volt. A parancsnokság Budán a Toldy Ferenc Gimnáziumban, az ellátó részleg ugyanott, az 1.század  (parancsnoka Horváth Tibor hadnagy) a Fogaskerekű városmajori végállomásán, a 2.szd. (parancsnoka Grass József zászlós) a Honvéd Térképészeti Intézetben, a 3. század (parancsnoka Bíró Géza tartalékos főhadnagy) a városmajori kápolnában, a 4.század (parancsnoka ismeretlen) a Toldy Gimnáziumba települt.  Bár a Gödöllő – Kerepes környékén harcoló 10. magyar gyaloghadosztály parancsnoksága magának kérte a riadózászlóaljat, itt máris személyi ellentétek ütötték fel a fejüket. Vannay közbenjárására így az a 22.SS lovas hadosztály alárendeltségébe került, a Baár Madas Gimnáziumban lévő német „Európa” harccsoport része lett (parancsnoka Hans Vogel SS-Obersturmführer). A riadózászlóalj védőkörlete a Városmajor utcától az akkori Hidegkúti út – Gábor Áron út – Bimbó utcáig terjedt

A Városmajor ostrom alatti szerepe, harccselekmények

Már az ostrom előtt, a légitámadások okozta károkat ellensúlyozandó, un. árokóvóhelyeket ástak itt. Az ostromgyűrű dec. 24.-i bezárulása után gyorsan kicsúcsosodott jelentősége, mivel itt csak lepelszerű védelmet sikerül kialakítani, és a közeli János Kórházba máris szovjet előőrsök fészkelődtek be, de ezeket a vannaysták gyorsan kiűzték.

December 28-ra a szovjet erők újra elfoglalták a János Kórházat, ezzel nyugati irányban mintegy két kilométernyire megközelítve a Dunát, illetve a Vár Alagútjából nyíló német-magyar főparancsnokságot, ezzel a budai oldal legérzékenyebb pontjává pontosan a Városmajor vált. Ennek tükrében a Vörös Hadsereg egy egész hadosztályt vetett be ezen néhány száz méteres sávon annak reményében, hogy a budai katlant kettévághatják.

Január 1-én a 180. szovjet lövészhadosztály 6-8 szovjet páncélos támogatásával megkísérelte rohammal elfoglalni területet. Heves aknázás és tüzérségi előkészítést követően a szovjet erők meglepték a vannaysták géppuskafészkeit, de a védők két T-34-est a Fogaskerekű Vasút remízének területén páncélököllel kilőttek, ami által a lendület megtört. Vannay még aznap ellentámadást indított, aminek eredményeként a Fogaskerekű töltése egészen január 19-ig magyar kézen maradt. A kilőtt szovjet páncélosokat elmés módon beépítették a védelembe, azok alá géppuskafészkeket telepítettek. Innentől egy darabig csak a János Kórház magaslati pontjain tevékenykedő szovjet mesterlövészek okoztak fejfájást, minek hatására az első vonalakban szolgáló védők leváltása csak éjszaka vált lehetségessé.

Az újévi ellentámadás külön érdekessége, hogy a roham előtt a katonák kérésére a Jézus Szíve templom akkor plébánosa, Nárfay (Niedermann) István nyújtott lelki vigasztalást a harcosoknak. Nárfay atya egyébként valamiért nyilas alakulatként emlékezett vissza a vannaystákra, holott – ha voltak is közöttük szélsőjobboldali kötődésűek – azok az eddig megismert források tükrében nem viseltek ilyen külső jegyeket, például az alakulat bélyegzőjét is egy Róth László nevű, általuk bújtatott zsidó vésnök készítette. Az említett pecsétnyomón szereplő nyilaskereszt ugyanakkor az olykor túlbuzgó nyilas pártszolgálatosok lehűtésére szolgált.

A Városmajor nyugati felénél lévő szovjet arcvonal sokáig nem volt egybefüggő. Ezt felismerve a közműveket jobban ismerő vannaysták számos eredményes akciót hajtottak végre, például az Ördög-árkon áthatolva felrobbantottak egy szovjet lőszerraktárt. Ungváry Krisztián szerint később mindkét fél igyekezett a polgári lakosság között elvegyülni, és kölcsönösen civil ruhás kommandókkal kísérletezni, de a konkrét eredményekről nincs adat.

Január 19-én a szovjet erők kivetették Fogaskerekűnél befészkelődött vannaystákat, ezért hamarosan szervezés alá került egy magyar ellentámadás, melynek kiindulópontjául a Csaba utcai templom szolgált. Itt Vannay László – némileg színpadiasan – a szószékről beszélve bíztatta harcosait. A beszédet közreadó Galántay-naplót érdemes szó szerint idézni, hiszen igen érzékletes képet fest a parancsnok stílusáról: „Fiaim, hős gránátosok! Fáradtak vagytok és véresek. De még lobog szemetekben a magyar harci tűz, a furor hungaricus. Ma délután leeresztett gatyával kaptak el minket a vörösök. Kivertek állásainkból, még a sebesültjeinket is vissza kellett hagynunk. Vacsorát sem kaptatok, elhagyott konyhánkból most az ellenség méri csajkába a ti gulyásotokat, és a ti borotokat isszák az Ivánok.

De ők is fáradtak, nem éberek. Mi pedig ellentámadást indítunk, és meg fogjuk őket semmisíteni! Nem vagyunk egyedül. Támogatásunkra beérkezett két magyar rohamlöveg. A német szomszéd visszafoglalja a Fehér Villát és hajnalban ismét kezünkben lesz a fő ellenállási vonal.

Ez a roham nem lesz sétaút. Az ellenség nagy erőfölényben van. A támadás nem lassulhat, ha sebesültjeink jajgatnak, és ne vegyetek át orosz foglyokat sem. Aki felteszi a kezét, azt térden kell lőni, különben újra fegyvert ragad és hátba támad benneteket. Ne adjátok olcsón az életetek, fejenként legalább két szolgát küldjetek előre az örök vadászmezőkre.

A nővérek is részt akartak venni az ellentámadásban. Mutassátok meg, van még itt férfi virtus, és megvédjük asszonyainkat!

Végül egy jó hír. A balatoni front vonalból saját erőink támadásba lendültek a Duna irányába! Csakhamar Kelenföldre érkeznek! Addig csak kitartunk!

A szakaszparancsnokok ismertessék a feladatokat! Ellenőrizzék a lőszerelellátást, Most konzervet, kétszersültet osztunk, és egy kis pálinkát. Támadás előtt keveset egyetek, és maradjatok éberek. Úgy készüljetek erre a rohamra, mint egy vérnászra. Talán a halál lesz a menyasszonyotok, de akkor is: Éljene a magyar szabadság, éljen a haza!”

Január 21-én hajnalban Rátz Tibor főhadnagy (Rátz Jenő hadügyminiszter fia) vezette Zrínyi rohamlövegek támogatásával a vannaysták visszafoglalták a Városmajor korábban elvesztett területeit, aminek ára mintegy 68 elesett magyar önkéntes. Az alighanem legifjabb védő, az akkor 14 esztendős Galántay Ervin nyakát is itt lőtték át közelharcban.

Január 25-én éjjel erős szovjet támadás indult a Városmajor ellen, és ekkor már sikerült átjutniuk a Fogaskerekű Vasút töltésén. A terület nyugati fele ezzel elesett, majd 27.-én a szovjetek a maradék ellenállást is lényegében felgöngyölítették. A védők innen a Déli Pályaudvar és a Kékgolyó utca térségébe vonultak vissza.         

A Városmajor szerepe a kitörésnél is kidomborodott: az átállt magyar katonákból szervezett önkéntes századok már február 10-én parancsot kaptak egy esetleges kitörés elhárítására, felvonulási területük pedig éppen ide szólt.  A védők február 11-én este megindult utolsó támadása ráadásul éppen a Városmajorban bizonyult az egyik leginkább eredményesnek, legalábbis az első hullám itt még áttört.

A kitörés után romok, roncsok és hullahegyek maradtak itt, a terület ideiglenes temetővé és szemétlerakó hellyé vált. Ondok László egykor I. kerületi lakos visszaemlékezése szerint a Városmajorban mintegy 3000 magyar katonát, köztük 364 leventét hantoltak el.

Felhasznált irodalom

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp., 1998.

Galántay Ervin: Az utolsó kadét. Bp., 2011.

Hingyi László: Budapest ostroma I.-III. Bp., 2018.

Nevenkin, Kamen: A Budapest erőd I. Bp., 2020.

Kaszálók, mutatványosbódék és világháborús hullahegyek: a Városmajor története. In: Múlt-kor. 2021. júl. 25.

 

Légió Hungária

 

Kapcsolódó:

Becsület Napja - BETILTVA

Hősök Útja

A kitörők időfeletti üzenete - Lipták Tamás írása