"Csakhogy a következetes jobboldaliság nem ismeri a szólásszabadság “elidegeníthetetlen jogát”. Nem ismeri, mert tudja, hogy nem létezik, egyszerűen nem létezhet. Nem létezhet, mert a természet kíméletlen rendjében nincs helye a hazug egyenlőségtanból kicsírázott vágyálmoknak."



Napjainkra a liberalizmus már-már orwelli túlkapásainak köszönhetően, a ’68-as nemzedék gondolatiságát (kulturális marxizmus), s annak szellemi és erkölcsi dogmáit a liberalizmus klasszikus ágazatának képviselői is górcső alá vették. A “szabadság, egyenlőség, testvériség” égisze alatt kibontakozott “felvilágosult” ideákért, a klasszikus liberalizmus vívmányaiért (?) való kiállásuk hajszolta őket a politikai korrektség zsarnoksága elleni küzdelembe. Evégett, valamint a PC véleménydiktatúrájára reflektálva a XXI. századra kialakult “liberális belháború” egyik, ha nem a legfontosabb frontvonala a szólás-és véleményszabadság síkjára tevődött át.

Ennek egyik következménye, hogy manapság már ezen klasszikus liberális eszményeket is felruházták (teszem hozzá, hogy helytelenül) reakciós, kis híján ellenforradalminak nevezhető tulajdonságokkal, s ennek ebből kifolyólag azt is hihetnénk, hogy egyes kérdésekben egy oldalon állunk. Ezen folyamatnak pedig sajnálatos módon a különböző magukat jobboldalikét meghatározó mozgalmak és közéleti személyiségek is áldozatul estek. Akarva-akaratlanul is, de sajnos sikerült elsajátítaniuk a klasszikus liberalizmus egyes elemeit, és a liberálisokkal bizonyos értelemben egy hajóban evezve gyakorlatilag felkarolták a szólásszabadságot, mint értéket, s a voltairei-elv (“gondolj magadra, és hagyd meg másoknak is a jogot, hogy ugyanígy tegyenek”) zászlóshajójává szegődtek.

Csakhogy a következetes jobboldaliság nem ismeri a szólásszabadság “elidegeníthetetlen jogát”. Nem ismeri, mert tudja, hogy nem létezik, egyszerűen nem létezhet. Nem létezhet, mert a természet kíméletlen rendjében nincs helye a hazug egyenlőségtanból kicsírázott vágyálmoknak.

Szögezzük le: az, amit mi politikai korrektségként ismerünk – mint egyfajta önvédelmi mechanizmusa korunk liberális dogmatikájának – más megnyilvánulási formát öltve ugyan, de minden ideológia sajátja, amely természetszerűleg bele van kódolva az adott világnézet kiteljesedésébe. Ha ugyanis egy ideológia sikeresen akarja abszolválni a kulturális háborút, akkor semmi kétséget nem érezhet afelől, hogy az általa diktált alapelvek érvényesítésének az érdekében, a korszellembe ivódva, a kollektív tudattalan behálózásával a közgondolkodás és a közerkölcs szintjén kell monopolhelyzetbe kerülnie. Ehhez pedig azt kell elérnie, hogy világnézeti és értékrendbeli axiómáira, szellemi és erkölcsi alapjaira a társadalom minden tagja akár tudatosan, akár tudattalanul, de az egyetlen végső hivatkozási alapként tekintsen, azokat mint megkérdőjelezhetetlen igazság fogadja el.

Ezen folyamat végstádiumában (lásd: napjainkban a kulturális marxizmus térhódítását) a kulturálisan hegemón helyzetben lévő ideológiával ellentétes gondolatoknak a kiiktatása nem csak egy teljes mértékben érthető folyamat, de egyenesen szükségszerű is. A kulturális háborúban ugyanis ha győzni akar az adott világnézet, akkor ezen a szinten kíméletlennek kell lennie ellenfeleivel.

A mechanizmust leszámítva azonban nyilvánvalóan óriási különbségek vannak a különböző világnézeti létszemléletmódok között. Minden egyes ideológiának megvan a maga saját mércéje, amely alapján befogadja azokat a faktumokat, amelyek dogmatikáját megerősítik, majd ez alapján minden lehetséges eszközzel gátolja azoknak a véleményeknek a terjedését, amelyek felől érzi, hogy van félni valója, hiszen "megkérdőjelezhetetlen igazságait" igyekszik kikezdeni – veszélyeztetve ezzel az adott ideológia kulturálisan hegemón státuszát.

A liberalizmus esetében ez azért hat kontraproduktívan és azért tűnhet képmutatónak, mert míg a legtöbb világnézet hangsúlyozza totalitárius jellegét, addig a liberalizmus éppen a tolerancia, az egyenlőség, a szabadság és a világnézeti semlegesség elvének a nevében próbálja meg elnyomni a másként gondolkodókat és gyakorolja ugyanazt a totalitárius működési módot, mint mindenki más. Ez pedig egy paradox helyzetet teremthet és a logikai önellentmondás zsákutcájába vezethet minket.
A megoldás azonban igencsak egyszerű: a liberalizmus e tekintetben (is) hazug, hiszen egyértelműen, hogy nem tudja, de persze nem is akarja kivonni magát a kulturális hegemónia megszerzésére irányuló csatározás ezen gyakorlatilag determinált folyamatai alól. A tolerancia, az egyenlőség, a szabadság kizárólag a saját világnézeti rendszerén belül értelmezendő (vö: politikai korrektség). Ahogy tehát minden más ideológia, úgy a liberalizmus sem teszi gyakorlati politikájának a részévé a szólásszabadság eszményképét. De nem is tehetné, hiszen akkor eleve bukásra lenne ítélve a világnézetek között dúló háború kulturális harcmezején.

A jobboldalnak ezt felismerve illene következetesnek lennie önmaga szellemiségéhez és nem ragaszkodnia, s nap mint nap könnyeket ejtenie a szólás-és véleményszabadság halva született elképzeléséért. A jobboldalnak is megvan a maga mércéje, ez pedig a normalitás. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy az adott ideológia, amely kulturálisan hegemón helyzetbe akar kerülni és kvázi a társadalom legfőbb strukturáló elvévé szeretne válni, mely szellemi és erkölcsi fundamentumokból táplálkozik. Nem mindegy, hogy mely világnézeti alapokon nyugszik az így kialakult rendszer és társadalom politikája, a gazdasága és a kultúrája. Nem mindegy, hogy az adott ideológia a normalitás termőtalajából nőtt e ki és szilárdan gyökerezik e benne, vagy csak éppen-éppen sikerül megkapaszkodnia e talajba úgy, hogy azt az első nagyobb vihar már ki is csavarná. A liberalizmus és baloldal jól tudjuk, hogy napról napra a normalitás ezen termőtalaját mérgezi és minden eszközzel igyekszik elkerülni azt, hogy a már több száz éve haldokló gyökerek újra erőre kapjanak. Ennek pedig súlyos következményei vannak, és természetesen lesznek is kultúránk és civilizációnk tekintetében.

Kultúránk és civilizációnk normális működéséhez szükséges feltételek (vö: hagyományos családmodell, a hierarchia akarása, a nemzettudatosság igenlése, Isten hit, hagyomány tisztelet, szociális érzékenység stb.) biztosításának az érdekében tehát nem engedhetünk meg ideológiai kompromisszumokat, nem hajolhatunk meg a (poszt)modernitás hamis bálványai előtt. Kíméletlenül fel kell lépnünk azon ideológiák ellen, amelyek a társadalom működési normalitásának magját (Isten, Haza, Család) (Szerk.: Hagyomány - Öntudat - Közösség) egy fikarcnyit is kikezdik, legyen szó akár a klasszikus liberalizmusról, akár a ma uralkodó eltorzult válfajáról. Egy nemzetnek ugyanis legitim joga védeni azt, ami a fennmaradását biztosítja, és mindenkori kötelessége szembeszegülnie azon vélemények társadalmi szinten megnyilvánuló gyakorlata ellen, amelyek szellemi, erkölcsi és anyagi kiteljesedésének ellenében működnek.

A konklúzió egyértelmű: nincs véleményszabadság. Nem volt, és soha nem is lesz. Temessük hát el mindörökre ezt az eleve halva született hamis bálványt.

Kis Árpád - Légió Hungária

Kapcsolódó:

A kommunizmus legnagyobb áldozata - A nemes jellem
Világnézet