"Örökösei vagytok-e azoknak a bátor férfiaknak és nőknek, akik életüket adták a mi Európánkért vívott harcban?"

 

Európai testvérek. Összegyűltünk ma, a becsület igazi napján.

Igaz, hogy a nagybetűs napja hétfőn lesz, hogy az odaadó katonák, akiknek a tiszteletére mi itt vagyunk, akiket teljes erőből letámadott a vörös pestis, több, mint száz napja kitartottak, mire 1945. február 9. elérkezett, tehát nem tévedünk, ha ezen a napon is megemlékezünk hősies küzdelmükről.

Az itt felsorakozott magyar és német férfiak, fiatalok, idősebb férfiak, vagy akár nagyapák. Munkások voltak, szellemi dolgozók, vagy éppen diákok.

Bármi volt a koruk, a hátterük vagy a foglalkozásuk, nem számított, egy dolog azonban igen, amiben egyeztek: a tiszta vér az ereikben, a becsületük, az erejük, a hűségük, a fegyelmük és a hajlandóság, hogy feláldozzák magukat a népükért és a hazájukért.

Megértették, hogy a globalista kommunizmus letöri Magyarországot és később Németországot is, ha nem állítják meg a szovjet hordákat. Mindnyájan emlékeztek, ahogyan Kun Béla, a többnyire idegenekből álló tanácsával, akik felfordulást hoztak magukkal, és gyűlöletet azok ellen a magyarok ellen, akiket rövid ideig uraltak. Röviden, de annál erőszakosabban. Ez volt a vörös terror.

A szovjetek önjelölt békecsinálóként jöttek. Tettek egy „visszautasíthatatlan ajánlatot" a magyar és a német katonáknak a megadásra, fegyverletételre. Visszautasíthatatlan lett volna egy kozmopolita bolseviknek, de nem egy szabad, fehér embernek.

Ehelyett a katonák beásták magukat, elhatározták, hogy becsülettel követik parancsaikat és kötelességüket; megvédik Budapestet bármi áron.

Sajnos, a vörös horda behatolt minden zugba és sarokba és végképp lehetetlenné tették Németország számára, hogy további utánpótlást küldjön, közben folyamatosan visszaszorítva a magyar és német csapatokat.

Végül 1945. február 11-re végképp tarthatatlan lett a helyzet. Nagyjából 30000 bátor harcos, akik oly sok bajtársukat látták holtan a földre rogyni, akik annyi ellenséges életet oltottak ki, nem volt más választásuk, mint kitörni.

A szovjetek roppant géppuskatüzével találták szembe magukat. Mi több, ágyúkkal és páncéltörő lövegekkel lőtték a kitörő katonákat, sőt harckocsikat is bevetettek, hogy legázolják a katonákat a szűk utcán, és lánctalpaikkal a földbe tapossák őket.

A 45 kilométer hosszú úton a katonák egymás után estek el, de rendíthetetlen ellenállásuknak köszönhetően mindegyik még három bolseviket vitt magával.

Mire Budapest „felszabadult", ezer túlélő sem maradt. Budapest romokban állt, holttestekkel borítva, szó szerint folyt a vér az utcákon. Voltak a holttestek között még élő, de sebesült katonák. Őket a kommunisták megkínozták, majd megölték.

Ha mindez a pusztítás nem lett volna elég, Budapest új, gyűlölettel fűtött urai közel kétszázezer nőt erőszakoltak meg.

Ez a tragikus történet a város múltjáról egy nagy, keserű pirula. De a legyőzettetésről is meg kell emlékezni, hogy motiváljon minket a ma harcaira.

Az ezrek, akik elestek, és az a kevés, aki túlélte a kitörést, akik részt vettek ebben a lehetetlen vállalkozásban, ugyan olyan hősök mint azok, akik győztes csatákban vettek részt. Megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk, tiszteljük és ünnepeljük őket. Emlékeinkben, létünkben, a közös vérünkben ezek a hősök tovább élnek!

Más, pozitív hozadéka a történetnek, hogy mi ma itt vagyunk, és vagyunk akik vagyunk. Hordozzuk a tiszta vérüket, becsülettel, erővel, hőséggel, fegyelemmel és áldozattal a népünkért és hazánkért.

Az oldalunkon áll, noha nincsenek most itt velünk, szerte a világban tízezernyi, vagy akár százezernyi, milliónyi nő és férfi.

A sötét erők megnyerhették a csatát, de a háborút még nem. A nemzeti ellenállás nem halt meg 1945-ben. Élünk, egyenes derékkal, megalkuvás nélkül, a mai napig!

De megérdemeljük-e az összehasonlítást ezekkel a férfiakkal? Tényleg hozzámérhetjük magunkat azokhoz, akik fegyverrel a kézben elestek nemzetükért az örök ellenséggel szemben? Természetesen nem hasonlíthatjuk, ha a tettek mezejére lépünk, mert mások a körülmények, és én is szellemiségről, akaratról és hozzáállásról beszélek.

És ha ez így van, fel is tehetitek a kérdést, hogy ugyan tényleg azonosak vagyunk azokkal, akik helytálltak megalkuvás nélkül, és akik vérükkel festették pirosra ezeket az utcákat?

Erre azt tudom mondani, hogy rajtatok áll külön-külön, hogy vagy megfeleltek ennek az összehasonlításnak, vagy felismeritek, hogy fel kell nőnötök ahhoz, hogy ezt megérdemeljétek, mondom ezt mindnyájatoknak.

Ha ez így lesz, ha le tudjuk rázni a globalizmus láncait, ha biztosítani tudjuk népünk létét és megteremtünk egy szabad Európát, mely független és homogén nemzetekből áll, akkor leszünk azok, akik voltak ezek a katonák.

Fel kell ismernünk, hogy ez a küzdelem nem egy szubkultúra, nem egy hobbi. Építenünk kell magunkat testileg és szellemileg is. Tudást kell felhalmoznunk, és a legeslegjobbjaivá kell válnunk a vérvonalunknak. Hátat kell fordítsunk a materializmus súlyának, a hollywoodi kultúrhulladéknak, a liberalizmus dekadens élvhajhászásának, és el kell kerüljük azt a pusztulást, ami mindezekből következik.

Nem szabad félnünk megmutatni az arcunkat, és nem szabad félnünk szembenézni a veszélyeivel annak, hogy egy ellenálló mozgalom tagjai vagyunk, amely a szöges ellentéte a rohadó kultúrmarxizmussal. Radikálisnak kell lennünk és ki kell mondjuk az igazat, még akkor is, hogyha az nem az, amit a pénz, fizetés européer, demokratikus rabjai hallani akarnak. Nem szabad viszont elhatárolódnunk azoktól, akik harcukban radikálisabbak nálunk, még akkor sem, ha úgy látjuk, hogy kontraproduktívak is időnként.

Nem, őszintének, elvhűnek és megalkuvásmentesnek kell lennünk, készen arra, hogy szembenézzünk azokkal a veszélyekkel, amelyek utunkat állják és meg kell mutassuk népeinknek a valódi ellenséget.

Nem az iszlámról beszélek. Az iszlám egy tünet a felfordul Európában, de nem a főellenség. Az igazi ellenség nem is a kommunizmus vagy a buzilobbi, noha ezek a hidra fejei.

Nem, bajtársaim, a mi valódi ellenségünk ezek mögött a maszkok mögött megbújva a nemzetközi, önjelölt elit, akik magukhoz ragadták a médiát, a bankokat, az oktatást, a szórakoztatást, törvénykezést az országainkban. Természetesen a globalista kozmopolitákról beszélek!

Azt akarom, hogy most némán gyakoroljatok önkritikát és tartsatok önvizsgálatot egy pillanatra, hogy meg van-e mindenetek, és megtesztek-e mindent, hogy méltóak legyetek összeméretni azokkal a bátor hősökkel, akiknek a tiszteletére ma itt összegyűltünk. Ha nem így van, akkor feleljetek, értitek-e, mi az, ami szükséges, és tényleg felkészültetek-e arra, hogy változtassatok?

Örökösei vagytok-e azoknak a bátor férfiaknak és nőknek, akik életüket adták a mi Európánkért vívott harcban?

Folytatjátok-e a munkát, az építkezést, és lesztek-e azok, akikre majd 75 év múlva emlékeznek, hogy 2019-ben részt vettek a harcban Európa népeiért és országaiért?

Fogjátok-e folytatni a harcot bármi áron, győzelemig vagy halálig?

Ez az, amire szükségünk van az előrelépéshez.

Az ellenség bár számosabb nálunk és több erőforrása is lehet, de sose lesz birtokában annak, ami nekünk van. Ami az itt elesett férfiaknak és nőknek volt. A tiszta vér, becsület, hűség, fegyelem és a készség az önfeláldozásra népünkért és hazánkért. Ez, európaiak, amiért nekünk kell győzedelmeskednünk!

Köszönöm!

Simon Lindberg - NRM vezető

Az Északi Ellenállási Mozgalom tevékenységét új, angol nyelvű honlapján tudjátok követni.

Kapcsolódó:

2019-ben is mi győztünk - Festung Budapest képes beszámoló