A történelem útjain járva – ilyen volt a VIII. Mecseki Láthatatlanok Emléktúra (+KÉPEK)

A felkelő Nap sugarai sem enyhítették a fagyos hajnalt november második szombatján, amikor Pécsváradon azért gyülekeztünk, hogy emlékezzünk. Nem csak főhajtással, de egy túrával is tisztelegtünk az 1956-os antibolsevista harcosok, a Mecseki Láthatatlanok teljesítménye előtt.




Ami a konkrét eseményeket illeti: November 4-én a szovjet hadsereg Kádárékkal a fedélzeten zúdult az országra, hogy vérbe fojtsa a magyarság szabadságharcát. Ezután húzódott a környék településeiről több, összesen néhány száz főt kitevő csoport a Mecsek erdeibe, hogy onnan folytathassák a fegyveres harcot. Több sikert is elértek. Bár, ez még egy meg nem erősített tény, de közvetett hivatkozások alapján, erős a gyanú, hogy likvidálták Pécs szovjet katonai parancsnokát. November 14-én támadást indítottak a pécsváradi rendőrörs ellen, Málics Ottó szabadságharcos az itt szerzett sérülésébe halt bele később. Az egykori rendőrörs épületével szemben álló ház falán áll ma emléktáblája, melynek megkoszorúzása jelezi évről-évre az emléktúra indulását is.

 

 



Papíron ugyan a nyolcadik alkalommal jártuk végig a Mecseki Láthatatlanok történetét, de valójában ennek semmi jelentősége nincsen. Ahogy a napok és az évek múlását is bár számon tartjuk, mégis mindig várjuk a következőt, ugyanúgy szükségünk van arra, hogy megemlékezzünk hős eleinkről. Nem csak példát véve cselekedeteiről, de erőt merítve belőle napjaink küzdelmeihez.

 

 

Ezekkel a gondolatokkal felvértezve már nem is tűnt olyan hidegnek ez a szombat kora reggel, amikor Pécsváradon gyülekeztünk, hogy 1956 hőseire emlékezhessünk. Igen, hősökre és nem pedig bolondokra, akik képtelen voltak belátni a túlerő elleni küzdelem hiábavalóságát, ahogyan azt önmagukat jobboldalinak nevező „megmondóemberek” próbálták okoskodni, majd a megmagyarázhatatlant megmagyarázni.

 



 

A Mecseki Láthatatlanok vagy a Corvin köziek valóban láthatatlan kisebbséget alkottak a társadalom egészéhez képest 1956 őszén. Dicsőségük fénye azonban beragyogja nem csak a múltat és a jelent, de a jövőt is. Áldozatvállalásuk és küzdelmeik adtak valódi értelmet annak a földi létezésnek, melyet a társadalom többsége képtelen megélni talán. 

 

 

Az útvonal nem változott az előző esztendőhöz képest, de ennek nincs is jelentősége. Elmentünk… Valójában azonban a történelem ösvényein jártunk, és amikor magunk mellé néztünk, akkor az emléktúrán résztvevő bajtársaink mellett láthattuk azokat a fáradt, meggyötört, mégis hazaszeretettől fűtött és elszánt arcokat, tekinteteket, melyekkel az '56-os harcosok gyalogolhattak ezeken az utakon.⁠⁠

 

 

Pécsváradról indulva a Réka-kunyhónál tartottuk az első pihenőt. Itt a vadászházban előretolt megfigyelőállás volt kialakítva, amit a szovjetek felszámoltak, még az épületet is felrobbantották. A történelem ösvényén ezután Kisújbánya volt a következő állomás, ahol az akkori „szuverenitásvédelmi hivatal” működött hősökkel, nem bolondokkal, miután elhagyták a Nyugat-Mecsekben található Vágottpusztát. Innen indították a pécsváradi rajtaütést is. Óbánya volt a következő megálló, ahonnan a legénysírhoz indultunk.

 

 

Az I. világháborút követő szerb megszállás alatt itt húzódott a demarkációs vonal. Szegedi László 22 éves szigetvári fiatalember a menyasszonyát látogatta meg a megszállt területen. Nem állt meg többszöri felszólításra sem, ezért lelőtték. Sírja azóta áll ott az erdőben, a Kecske-hát egyik legmagasabb pontjához közel. Innen már csak lefelé vezetett utunk, egészen a pécsváradi rendőrörs egykori épületéig. Út közben a zengővárkonyi gesztenyefánál kerültek átadásra a résztvevőknek az emléklapok. A Légió Hungária nevében ezúton is köszönjük mindenkinek, aki az emléktúra teljesítésével tisztelgett a Mecseki Láthatatlanok emléke előtt!

Dicsőség a Hősöknek!

 

További képek az emléktúráról:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Légió Hungária