Ami a Mecseki Láthatatlanok és az emléktúra mögött van - a főszervező beszámolója

1956. november 4-én a forgószél hadművelet lezárásaként a szovjet megszállók országszerte leverték a szabadságharcot, legalábbis a hivatalos propaganda ezt sugallta, ám a Mecsek erdeiben, Pécsen és környékén ekkor kezdődött a fegyveres harc a bolsevikok és hazai csatlósaik ellen. Ekkor kezdődött a mecseki szabadságharcosok, gúnynevükön „Mecseki Láthatatlanok” kálváriája.

Amikor hat évvel ezelőtt felkérést kaptam, hogy egy túrasorozat részeként szervezzem meg a „Mecseki Láthatatlanok Emléktúrát”, még fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak neki. Hogy merre induljak, hol nézzek utána mélyebben az eseményeknek, csak annyit tudtam, hogy meg kell csináljam! Ráadásul úgy, hogy jó is legyen és hasznos információkkal is szolgáljak. Nem volt egyszerű vállalkozás.

Az ’56-os szabadságharcról mindenkinek a budapesti események jutnak elsőre eszébe, ami nem meglepő, mert tény, hogy a súlyos, legkeményebb harcok ott zajlottak, viszont a vidéki, így a baranyai harcokról nem hogy országosan, de helyi szinten is méltatlanul kevesen hallottak és még kevesebben ismerik a teljes történetüket. A szocialista-baloldali történelemoktatás sosem érezte fontosnak ennek az eseménysorozatnak az ismertetését. Bevallom, körülbelül 2010 – 2011-ig én sem nagyon tudtam, hogy itt ilyen események zajlottak. Éppen ezért, minél mélyebbre ástam bele magam a történések megismerésébe, annál nagyobb kedvet kaptam az egész szervezéséhez és a történelem eme elhallgatott mozzanatának emberekkel való megismertetéséhez.

Következő akadály az útvonal megálmodása volt. Habár Pécsen lakom, nem vagyok épp egy kimondott túrázó típus, ezért kellett találni valakit, aki ismeri a mecseki túra útvonalakat és tud némi segítséget nyújtani a probléma leküzdéséhez. Szerencsére sokáig nem kellet keresgélni, a Betyársereg egy helyi tagja készséggel állt rendelkezésemre. Így tehát nekivágtunk a Mecseknek, a Tettyétől Vágotpusztáig és vissza. Nagyon megszenvedtem a sétát, nem tagadom, de elképesztett és messzemenően kárpótolt minden fájdalomért a Mecsek mélyének szépsége, őszi színpompája, változatossága, egyszóval az egész! Innentől kezdve küldetésemnek éreztem, hogy ezt meg kell csinálni mindenáron, mert ezt a szépséget mindenkinek látnia kell, a szabadságharcosok történetét pedig mindenkinek meg kell ismernie.

A túra koncepciójához, nem titok, a szentesi Vitéz Vastagh György emléktúra adta az ihletet, mely szerint egy körtúrát csinálunk, maximum 30 kilométeren, ahol a fontos események helyszíneit érintjük, illetve ezeken a helyszíneken megállunk és pár összefoglaló mondatban ismertetem a korabeli eseményeket. Kezdetben ez sem volt egyszerű, ugyanis nem nagyon tudtam merre induljak el forrásokat keresni. Természetesen mindig ott van az internet, de azt nem tartottam elegendőnek, így ismét egy bajtársam segítségét kértem, aki szerzett is egy könyvet, melyben korabeli beszámolók, veteránok napló és visszaemlékezés részletei voltak. Ennyi anyag már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy értékelhető, érthető, átfogó képet tudjak mutatni a szabadságharcosok megpróbáltatásairól. Ez a formátum sikeresnek bizonyult, azóta is ez a menete a túrának.

Meghatároztuk a kiindulási pontot, ez a Tettye lett, a mecseki szabadságharcosok kezdeti gyülekezőhelye, majd elindultunk a Dömörkapuhoz, onnan a Misinára, Tubesre, Büdöskúthoz, Vágotpusztára és onnan vissza. Mind-mind olyan helyszíneken jártunk ahol az ’56-os baranyai hősök is jártak, szó szerint az ő lábnyomaikat érintette a mi túrabakancsunk.

Így indult az első túra, amiről akkor még álmaimban sem gondoltam volna, hogy évről évre ismét megrendezzük, de most már úgy érzem, hogy sikerült valami maradandót alkotni. Immár, több mint fél évtizedes múltra tekint vissza a túra.

Ma meg már ott tartunk, hogy egy remek brigáddal, közösen szervezzük a túrát, közösen határozunk meg tematikus útvonalakat és közösen állítjuk össze az ismertetőanyagokat. Nekik ezúton is szeretném végtelen hálámat kifejezni!

Mikor e sorokat írom, már két napja túl vagyunk a hatodik emléktúránkon, mely idén teljesen új útvonalon haladt. Bejártuk azokat a kelet-mecseki helyszíneket, amiket az eddigi évek során csak érintőlegesen említettem.

Pécsvárad főteréről indultunk el, mely helyszínéül szolgált ’56-ban, az ottani rendőrőrs elleni rajtaütésnek, továbbá ezen a helyszínen érte halálos lövés Málics Ottó, antikommunista szabadságharcost.

Érintettük a Réka-kunyhót, Kisújbányát és természetesen az apátvarasdi völgyhidat. Az eseményeket itt nem részletezném, aki kíváncsi rájuk, jövőre jöjjön el a túránkra. ;)

Az útvonalak, az emberek, a táj mindig változhat és változik, egy dolog azonban állandó: A túra utáni gondolatok. A gondolatok, amik akkor fognak el, amikor ezeken az útvonalakon sétálok, amikor az eseményeket ismertetem, mert ilyenkor válik kézzelfoghatóvá, hogy micsoda hősök voltak azok az Emberek, akik mindennemű előkészület nélkül, látva a szovjet harckocsik túlerejét, mégis fegyvert ragadtak és felmentek az erdőbe azzal az elhatározással, hogy ők márpedig az életük árán is küzdeni fognak!

Amikor felkészülten, túrafelszereléssel, alkalomhoz illő lábbeliben és ruházatban lejárom a távokat és hullafáradtan hazaérek, akkor komolyan elmerengek, hogy a mecseki szabadságharcosokat mekkora erő vezette!? Ugyanis nekik sem megfelelő öltözékük, sem elegendő élelmük, de még csak kielégítő fegyverzetük sem volt, és így vágtak neki a szovjet hadsereg elleni harcnak.

Évről évre felteszem magamnak a kérdést, mikor a fizikai fájdalmak már kezdenek enyhülni: Képes lennék én arra, amit ők tettek? Képes lennék, mindent hátrahagyva, életemet nem féltve, felmenni az erdőbe és mérlegelés nélkül, a mostoha körülmények ellenére hetekig kitartani és harcolni egy kilátástalan harcban?

A választ nem, de azt leírom, hogy elkorcsosult, elkényelmesedett világunkban a Mecseki Szabadságharcos Csoport példája és önfeláldozása egy olyan ritka kapaszkodó, ami bebizonyítja, hogy semmi nincs eleve elveszve és bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, mindig megéri harcolni a meggyőződésünkért!

Ha már csak a fenti kérdés felmerül a túrán résztvevőkben, akkor megérte, és megéri a jövőben is megszervezni ezt a túrát!

Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik eljöttek, akik a körülbelül 29 kilométeres távot 8,5 óra alatt teljesítették velünk. Köszönöm azoknak, akik már „törzsvendégei” a túránknak, és természetesen azoknak is, akik már az elejétől kezdve velünk tartanak!

Nacionalisták Európa szerte szolidaritásukat fejezték ki Josué Estébanez felé, aki 15 éve ül börtönben. A Mozgalmunk által szervezett Mecseki Láthatatlanok Emléktúra résztvevői is így tettek.
A jogos önvédelem nem bűn!
FCK AFA!