Meleg-konzervatívok helyett militáns-konzervatívokra van szükség

Mozgalmunk vezetőségi tagja Incze Béla az alábbi írással reagál azon szalonjobboldaliak fintorgására, akik stílushibákat véltek felfedezni a BLM szobor ledöntése kapcsán.



Az elmúlt napokban egyértelműen uralta a médiát a ferencvárosi BLM szobor ledöntésének híre, így nem meglepő, hogy a Pesti TV Fair Right című műsorának is ez szolgáltatta a központi témát. A műsor egyik szereplője Szalai Szilárd volt az első, aki a mainstream sajtó világából megkeresett, hogy a pestisrácok.hu számára készítsen velem egy interjút. Szalai akkor is, és a Fair Right-ban is azt az álláspontot képviselte, hogy rossz fényt vet a polgári Magyarországra az, hogy a provokációra egy ilyen radikális választ adtam.

 

 

 

 



Ez a hozzáállás pláne annak fényében lesújtó, hogy Szalai annak a pestisrácok.hu-nak az újságírója, akik nevüket azoktól a fegyveres harcosoktól kölcsönözték, akik 1956-ban ledöntötték Budapesten többek közt a Sztálin-szobrot. A műsorban persze ez is felmerült - ezúton is szeretném megköszönni Novák Előd korrekt kiállását -, de erre Szalai azzal replikázik, hogy mögöttük társadalmi támogatottság volt, illetve az a XX. században történt, a XXI. században már a BLM mozgalom sajátította ki a szobordöntögetés szerepkörét, a jobboldalnak pedig elegáns megoldásokkal kell jogi harcot vívnia.



Nos, abban maximálisan egyetértünk, hogy a XXI. század, XXI. századi válaszokért kiált, azonban vannak olyan jelenségek, melyek nincsenek időhöz és térhez kötve. Amit most fel kell hozni ezek közül nem más, minthogy aki hagyja, hogy megfosszák az egészséges és uralt agresszivitástól, az halálra van ítélve. A szalonjobboldal, vagy hogy egy új, de egyre népszerűbb kifejezést használjak, a meleg-konzervatívok iskolapéldái ennek. Ők azok, akik úgy mennek háborúba, hogy a csatamezőn még csak-csak felsorakoznak, de amikor az első lövés eldördül, akkor azonnal felemelnek egy fehér zászlót "nekem is vannak homoszexuális barátaim" felirattal. Ők azok, akik selyemingben beülnek a tévéstúdióba, elmondják, hogy a BLM és az LMBTQ mozgalom életveszély, majd gyorsan hozzáteszik, hogy aki ledönti ezen életveszélyes mozgalmak szobrát az veszélyezteti az apolitikus polgárok jobboldalra való szavazásának ingerenciáját. Ha valaki úgy megy háborúba, hogy az arzenáljában semmi más nem található meg, csak a folyamatos védekezés; az előre elnézést kérés a puszta létezésért, akkor nem kell Clausewitz fő művét fellapoznunk, hogy vélelmezzük a vereségét. Biztosak lehetünk benne.

Egy olyan metapolitikai háborúban, aminek jelen pillanatban a kellős közepén vagyunk nem meleg-konzervatívokra van szükség, hanem militáns-konzervatívokra, akik nem félnek a harcmezőn, akik nem százalékokat számolgatnak, nem négy években gondolkoznak. Akik tudják, hogy van olyan szituáció, amikor a szó legszorosabb értelmében ütni kell. Fel lehet vetni, hogy ez nem elegáns, majd eltartott kisujjal értekezni a jogi küzdelmek csodálatos világáról, csak éppen ez nincs szinkronban a valósággal. Azzal a valósággal, amiben a Deák téren halálra késelnek két fiatalt, azzal a valósággal, amiben egy kanadai apát elítélnek, mert nem hajlandó elfogadni, hogy a lázadókorban lévő lánya kitalálta, hogy ő márpedig fiú. Azzal a valósággal, amiben az egyik Deák téri gyilkos bő fél évvel a cselekmény után szabadlábon védekezhetett, és azzal a valósággal, amiben az édesapát, aki küzd a saját lányáért letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Ahogy a BLM szobor szétverése része a metapolitikai háborúnak, aki ismeri a két eset hátterét, az tudja, hogy ugyanúgy része az említett gyilkosság, és a kanadai példa. Ezek a háborúnak azon a frontvonalán zajlanak, ami már a fizikai térben is kézzelfogható alakot ölt. A militáns-konzervatív tudja, hogy lét és tudat szorosan összefüggenek, és ha a tudat hibás, akkor a lét szükségszerűen ugyanolyan hibás lesz. Az egészséges agresszivitásról való lemondásból nem más következik, mint a pacifizmus. A pacifizmus pedig egy tudati hiba, ami egy félreértelmezett békevágyból fakad. Kétségtelenül a béke a cél, azonban azt ki kell harcolni, és meg is kell védeni.

Persze felvethető, hogy ép tudat birtokában is elveszítjük a háborút. Sőt, az erőviszonyokat és a világ állapotát látva, ennek elég komoly a valószínűsége, azonban hadd idézzek egy sort Mozgalmunk tagságának szóló világnézeti útmutatásából: "A legionárius akkor is ugyanazzal a hévvel harcol, amikor a csata nyilvánvalóan elveszett." Mindennek hátterében pedig nem valami elvont halálkultusz húzódik meg, hanem az, hogy mi az elveinknek kívánunk megfelelni, nem pedig apolitikus polgárok esetleges szavazataiért kuncsorgunk.

Amikor földi pályafutásunk véget ér a Gondviselés megmér mindannyiunkat. Lesznek, akiknek a Hősök Csarnoka nyílik meg, és lesznek, akiket ízlelget, majd kiköp, mert se forrónak, se hidegnek nem találja őket.

Incze Béla - Légió Hungária, vezetőségi tag